A magyar gasztronómia a magyar kultúra egyik kiemelkedő eleme, amely változatos, kreatív ételféleségekkel, egyedi és karakteres ízvilággal büszkélkedhet. Konyhakultúránk több mint ezeréves történelmi fejlődés eredménye, amely Magyarország jó természeti adottságain, valamint az évszázados tradicionális állattartás, növénytermesztés és a manufakturális élelmiszer-előállítás örökségén alapul. A magyar ételkészítési szokásokat alapvetően jellemző sertéshús és zsír használatának oka a török időkre vezethető vissza. A hódoltság évszázadai alatt a portyázó törökök ugyanis minden háziállatot elvittek, kivéve a sertést, mert azt a muzulmán hitük miatt nem ehették. A magyar tájkonyhák tradícióit jelentő receptek a népi táplálkozás bölcsességét bizonyítják, hiszen a legegyszerűbb nyersanyagokból készíthető legkülönfélébb ételvariációkat tartalmazzák.
„A magyar konyha története nem más, mint a jó ötleteket elfogadó, ötvöző, dominanciákat is beépítő táplálkozási fejlődés” – az ősi ázsiai nomád, a német, az olasz, a szláv, a török, az osztrák és a francia gasztronómia szintézise.
A hagyományos magyar fogások alapanyagai a húsok, a friss zöldségfélék, gyümölcsök, a friss kenyér, a tejtermékek és a méz. Füves levesek, gyümölcslevesek, zsenge főzelékek, meleg tészták, zöldségekkel készült jóízű mártások számos változata, valamint a sütve, párolva és főzve készíthető marha-, sertés-, bárány-, szárnyas-, hal- és vadhúsételek csodás ízgazdagsága jellemzi a magyar konyhát. Mindezek közül a legismertebb magyar nemzeti ételek a pörkölt, a gulyás, a halászlé, a töltött káposzta, a paprikás csirke, a paprikás krumpli, a disznótoros, a bableves és a túrós csusza. A halászlé különlegességét az adja, hogy míg Európában évente 22–24 kg halat eszik meg egy fő, addig Magyarországon ugyanez az éves adat kevesebb, mint 4 kg/fő. Ezt a kicsiny mennyiséget a karácsonyi halfogyasztási hagyományainknak, a dunai és tiszai halfőzési gasztronómiai örökségünknek köszönhetjük.
Gulyásleves
A gulyáslevest, mint magyar ételkülönlegességet dicsérik világszerte, és az sem számíthat véletlennek, hogy a magyar történelem egy egész korszakát is úgy emlegetik, mint a “gulyás-kommunizmus” idõszakát. A gulyás szó eredetileg csak marhapásztort, csordást jelentett a magyar nyelvben, de idõvel egy étel is gulyáshús lett – azaz olyan étel, amit a marhapásztorok, gulyások készítettek. Napjainkban a gulyás mindkettõre vonatkozhat, az emberre és a levesre is. (Persze ezt egy magyar anyanyelvû embernek kár is magyarázni, hiszen elég hamar megtanulta ezt a beszéddel együtt).
A középkor óta a XIX. század közepéig, a Puszta hatalmas marhacsordáknak adott otthont. A marhákat tízezrével hajtották Európa legnagyobb marhavásáraira, Morvaországba, Bécsbe, Nürnbergbe és Velencébe. És a marhapásztorok mindig gondoskodtak róla, hogy mindig legyen egy “beteges” állat, amelyet útközben sajnálatos módon le kellett taglózzanak. Ennek húsa adta számukra a pompás gulyáshús alapanyagát.
“Konyhánk, ételeink, akárcsak a zenénk, a nyelvünk, elütnek a nyugati népekéitől, azonban ezzel kapcsolatban megállapíthatjuk azt is, hogy nem a magyarság hátrányára. Mindezt ismerni nemcsak érdekes, hanem hasznos is.”
Egészen a XIX. szá
zadig, a magyar nemzeti öntudat megerõsödésének idõszakáig, nem is került ki a pásztorok bográcsából, ekkor jelenik meg elõször a gazdagabbak konyhájában is. A magyarok úgy érezték, hogy kulturális értékeik kerülnek veszélybe a római szent birodalom és az anyja halála után, 1780-ban trónra kerülõ II. József messzire ható reformjai nyomán. Ennek eredménye volt, hogy minden, ami nemzeti jellegû volt, fontossá vált számukra. Kötelességgé vált a magyar nyelv védelmezése (akkoriban a német volt a hivatalos nyelv), fontossá vált a magyar tradicionális táncok megõrzése és továbbadása, a magyar nemzeti ruházat, a népviselet megtartása. A magyarok szerették volna kivívni függetlenségüket, megóvni magyar nemzeti arculatukat, mindenben, még a konyhamûvészetükben is, és ekképpen a gulyás nagyon divatossá vált. Azt az ételt, melyet eddig csak a pásztorok fogyasztottak, fakanállal és a közösen használt bográcsból kimerve, most már az uradalmi, majorsági házakban szolgálták fel, elegáns asztalok mellett, porcelán terítékkel és ezüst étkészlettel díszítve. Innen jutott tovább – vagy mondhatjuk úgy is vissza – a Nagyalföldtõl távolabb lakó, egyszerû nép asztalára is, ahol végül is közös tulajdonunkká vált.
A gulyáslevest nagyon sokféle módon el lehet készíteni, és valamennyinek szenvedélyes támogatói vannak. Abban azonban valamennyien egyetértenek, hogy a szakácsnak nem szabad spórolnia a hússal és a krumplival. Semmi szín alatt nem szabad lisztet használni a leves sûrítéséhez. Amennyiben a leves, aminek meglehetõsen sûrûnek kéne lennie, kissé hígnak tûnne, akkor néhány kanál paradicsompasztát adhatunk hozzá – azonban csak óvatosan, nehogy túl savanykássá váljon tõle az íze! Az õrölt paprika, melybõl amúgy is sokat használnak a fõzés során, szintén segíthet a leves sûrûségének elérésében.
